Gondolatok

                                                                                                                              

Kedves Testvérek!

 
Október hónapjában rózsafüzért imádkozunk. Mi is köszönteni akarjuk a Boldogságos Szűzanyát, ahogyan ezt annak idején Gábor angyal tette. Ő örömét találja a mi köszöntő imáinkban, annak is örül, ha beleszőjük kéréseinket, így kifejezzük az iránta érzett bizalmunkat. Amikor egy festő vagy egy szobrász Szűz Máriát ábrázolja, leggyakrabban, mint anyát állítja elénk, karjában az isteni gyermekkel. Nem a felnőtt Krisztust állítja mellé, aki szóban és tettben hatalmas volt, hanem a kicsi Jézust, a tehetetlen gyermeket. Hiszen az ember gyermekkorban szorul leginkább az anyai segítségre.
 
Az Istenfia eljött a földre és úgy megalázkodott, hogy tehetetlen s ugyanakkor anyára szoruló gyermekké lett. Megfontolandó igazság ez, hogy a mennyei Atya egy földi anyára bízza egyetlen Fiát. Számunkra is elrendeli édesanyának, hogy oltalmazónk legyen a Földön és közbenjárónk a mennyben.
 
Ezt az isteni rendelkezést kezdet óta megértették a keresztények és a Mária-tisztelet egyidős az Egyházzal, s ebből a szeretetből fakad ki, hogy az év két hónapját Máriának szenteljük, a virágzó májust és a hervadozó októbert. Csokorba szedjük virágainkat, az imádságot és koszorút fonunk Máriának.
 
Rózsafüzért imádkozhatjuk egyedül vagy családban és közösségben, azonban a közösségi imának ereje van. Megnyilvánul benne Mária varázsa, olyan erőt és feltöltődést ad számunkra, amely segít átvészelni az élet terheit. Bátran menjünk, a Szűzanyához tegyük elé terheinket, fájdalmunkat, örömünket. Nincs olyan ima, amely, ne nyerne meghallgatást, ha az alázattal, kitartással és olyan céllal van kérve, amely az üdvösségünket szolgálja. Az imádságunk kedves előtte, ha hitből fakad és a szeretet fűzi koszorúba. Nem a szavak, nem a szöveg a fontos, hanem a feléje forduló szívünk melege, amelyet olyan rózsaként fonhatunk a szentolvasóba, amely sohasem hervad el.
Ámen.

 

 

 

 

 

Horvát Bernadette : A Szentírás lelkünk tápláléka

 
 Szeptember hó utolsó hetében Szent Jeromos ünnepéhez legközelebb eső vasárnapon ünnepli Egyházunk a Szentírást, Isten minden emberhez szóló üzenetét.
 
 E csodálatos könyvben, mely nem csupán egy könyv, hanem a Könyv, a Könyvek Könyv, melyben sok-sok gyönyörű történet és lélekemelő gondolat, indíttatás van, melyekben Isten gondoskodó szeretetével és irgalmával találkozhatunk.
               
 A Szentírásban Isten szavát , mint az emberek üdvössége érdekében kimondott  teljes és végső szavát olvashatjuk. Sorai szent vágyat ébresztenek bennünk, és arra késztetnek, hogy a benne foglaltakat Isten és Jézus iránti szeretetből megtegyük.
 
 A Biblia minden lapja a jövőt tárja fel az ember előtt, és közli vele az isteni igazságokat. Azzal a szándékkal olvassuk,hogy odaadó lélekkel Isten szavára és üzenetére figyelünk. Így megtapasztalhatjuk, hogy Isten figyel ránk meghallgat, válaszol kérdéseinkre, megoldást kínál nehézségeinkre, problémáinkra. A szentek nekünk ebben is példát mutatva tanulékony lélekkel olvasták és figyeltek Isten igéjére valamint általa alakították életüket.
 
 Kövessük mi is azt az utat, melyet Isten a Szentírás szavai által mutat számunkra és akkor eljutunk/eljuthatunk  az örök életre, boldogságunk forrásához, aki nekünk a Szentírást adta !

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Kedves Testvérek!

 Ahányan vagyunk, annyiféle munkahelyen dolgozunk; annyiféle álmot igyekszünk megvalósítani. Nincs köztünk két egyforma életúttal rendelkező, nincs köztünk két egyforma vággyal rendelkező ember. A céljaink elérése, szó szerint belső égésű motor a szívünk helyén: valóban bensőleg hajt minket. Ezért nem mindegy, hogy mire vágyunk, hogyan képzeljük elérni. Sokféle vágy él bennünk: alapszükségletek (étel, ital, fedél a fejünk felett, stb.), biztonságban lenni, tartozni valahová, tudni, érteni dolgokat, elismerve, szeretve és rendben lenni. Mélyről jövő vágyunk életünk szépsége, mert így tudjuk őszinteséggel kimondani, hogy „Rendben mennek dolgaink!” Valóban? Ennyi biztosan elég? Bizonyára mindannyian éreztük már, hogy a nehézségekkel, küzdelmekkel teli út végén, az elégedettség mily hamar elillan és egy újabb vágy lép a helyébe. Mi, vagy Ki töltheti be ezt a mindig éhes kívánalmat?

 Meleg van, forróság, pedig már lassan kifelé haladunk a nyárból, jön az ősz, majd utána a tél. Most még oly távolinak, szinte elérhetetlennek tűnik a hűvös. Ugyanakkor a naptárra nézve tudjuk, hogy el fog jönni. Vagy… Szülőként árgus szemekkel figyeljük gyermekeinket. Tapasztaljuk, hogy bármelyik pillanatban szükség lehet ránk. Ezért igyekszünk sok mindent előre elmondani, megtanítani nekik, hogy messze elkerülje őket a baj. Mindazonáltal így arra is felkészítjük őket, hogy egy-egy döntésüknek mi lehet a következménye.

 Erről a gondoskodásról tesz tanúságot a Bölcsesség könyvének szerzője is.  Isten nem felejti el népét. Látja szenvedésüket, hallja sirámaikat, ezért megígéri nekik a szabadulást. Mózes által látják a csodákat, tapasztalják Istenük hatalmasságát, saját bőrükön érzik a gigászi küzdelem következményeit. Isten küzd a népéért a fáraóval szemben.  A megfelelő időben közli a konkrét, pontosan meghatározott időt és módot, így van ideje felkészülni a népnek. Isten mindig időben szól! Az Ő szava törvény, és az mindig meg is valósul.

 Ebben az Igében bízni és remélni, az istenfélelem szép példája. Ez a helyes magatartás. Mindig készen lenni, várakozni az Úrra, indulni, amikor kéri. Jézus is ezt kéri tanítványaitól az Evangéliumban. Legyenek várakozók, hogy az óra, mely az Istennel való találkozást hozza, boldogsággal töltse el őket! Mert az óra eljön, a találkozó meglesz. Mikor? Nem ez a fontos, nem ez a tudás menti meg az embert: „Nem tartozik rátok, hogy ismerjétek az időpontokat és a körülményeket.” Ma arra tanít Jézus, hogy éberen várjuk a Vele való találkozást. Éberen várjuk…

 A hit éppen ez az éber várakozás, a meggyőződés, hogy Isten szava be fog teljesülni. A zsidók számára (és ma nekünk is) Ábrahám példája a követendő. Bízott az Úr ígéreteiben, még akkor is, amikor az teljesen lehetetlennek látszott, vagy olyan döntés elé állította őt, ami majd összetörte a szívét. Ábrahám bízott és remélt; jutalma nem is maradt el. Ma mi sem vagyunk könnyebb helyzetben Ábrahámnál. Ügyeinket úgy intézni, hogy a holnap titka ne érjen váratlanul, minden pillanatban készen lenni, mindent Rá bízni, semmit meg nem tartani... „az Úrnak szeme az igazakon nyugszik, azokon, akik bíznak kegyelmében.” (Zsolt 32,18)

 Többre, mindig többre vágyunk! Szeretnénk megvalósítani önmagunkat, képességeinket kiteljesítve fejlődni. Ez sikerülhet is, ha hallgatunk az Úr szavára: „Elég neked az én kegyelmem” (2Kor 12,9), aki Jézus, a Krisztus, akit várunk. Ezt megértve és életünk vezérfonalává téve, mondhatjuk Pállal: „megtanultam, hogy megelégedjem azzal, amim van” (Fil 4,11).  Túrmezei Erzsébet ezt így fogalmazza meg az egyik szép versében:

Nem tudjuk, mi jön, titok a holnap.

Némák a titkok. Nem válaszolnak.
Rejtő ködükbe szemünk nem láthat...
de elültetjük kis almafánkat,
bízva, hogy kihajt,
gyümölcsöt terem.
Titok a jövő.
Sürget a jelen.

Nem tudjuk, mi jön: titok a holnap.
Némák a titkok. Nem válaszolnak.
De a ma int, hogy híven szolgáljunk,
mert tudjuk, Ki jön:
Krisztusra várunk.

Ha hirtelen jön, ha észrevétlen,
Munkában leljen, ne resten, tétlen!
Testvérek terhét vállalja vállunk!
Mert tudjuk, Ki jön:
Krisztusra várunk.